A tokfélék leírása, biológiája, szaporodása
Az Acipenseriformes rendbe tartozó tokfélék ősei mintegy 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön (Bemis, Findies & Grande1997). Az Acipenseriformes rendbe két család tartozik, ú.m. Acipenseridae és Polyodontidae. Közös morfológiai jellemzőjük a porcos vázrendszer, a meghosszabbodott orr-rész (rostrum), valamint a heterocerkális farkúszó. A rendben 26 ma is élő fajt írtak le.
Az Acipenseridae családba tartozó fajok testén öt hosszanti elhelyezkedésű, nagy csontlemezekből álló vértsor húzódik, melyek között apró gyémánt-alakú lemezkék találhatóak. Szájuk alsó állású, húsos ajkakkal és az orr felől négy bajuszszállal határolt. A család különböző fajai az Északi-sarktól a szubtrópusi területekig terjedtek el, de legnagyobb állományaik Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt éghajlatú területein találhatóak.
A Polyodontidae családba tartozó fajok teste csupasznak tűnik, bár bőrükön fellelhetők apró csontlemezkék. Nagy, tágra nyitható szájuk fogatlan, fogakkal csak az ivadékok rendelkeznek. Orruk felső része jelentősen meghosszabbodott, mérete eléri a teljes testhossz kb. 1/3-át. Ebbe a családba csak két faj tartozik.
A tokfélék állati szervezetekkel táplálkoznak. A lárvák első táplálékát zooplankton szervezetek képezik, majd később áttérnek a férgek, rákok és puhatestűek fogyasztására. A nagyobb példányok halakat is zsákmányolnak, de csak néhány fajuk tekinthető ragadozónak. Alsó állású, messzire előrenyújtható szájuk elsősorban a bentikus szervezetek felvételére alkalmas. Az Acipenseridae család fajai mesterséges körülmények között haldarálékkal, nedves, vagy száraz tápokkal is takarmányozhatóak, de viszonylag nehezen alkalmazkodnak a táplálékváltáshoz. A kanalas tok plankton-fogyasztásra specializálódott.
A tokfélék ivara – az ívási időszakon kívül – morfológiailag nem, vagy csak igen nehezen különböztethető meg. Ivarérésük a csontos halakhoz viszonyítva nagyon lassú. Természetes körülmények között néhány faj nőstényeinek első ivására csak 15-20 éves korukban, míg a tejeseinek 12-18 életévükben kerülhet sor. Ivari ciklusuk is néhány éves; a legtöbb esetben az ikrásoknak 3-5 évre, a tejeseknek 2-3 évre van szükségük az ismételt szaporodáshoz.
Legtöbb fajuk vándorló (anadrom), vagy fél-vándorló (semi-anadrom), vagyis a tengerekben élve válnak ivaréretté és ívásra a folyókba vándorolnak; általában először a tejesek, melyeket az ikrások követnek. Más fajaik (pl. kecsege, szibériai tok, kanalas tok) teljes életciklusukat a folyókban töltik. Néhány fajuknak több szaporodási ökológia formája is ismert, amelyek különböző évszakokban, eltérő fejlettségű ivarsejtekkel, 1-11 hónappal az ivást megelőzően kezdik meg folyami vándorlásukat. Ez az időben elnyúló ívási vándorlás lehetővé teszi az ivóterületek, valamint a folyó táplálékkészletének jobb kihasználását. Ívás után a vándorló fajok egyedei a táplálékbőségtől függően rövidebb-hosszabb ideig még a folyókban maradnak, majd visszatérnek a tengerbe. Ugyanakkor bizonyítást nyert, hogy a vándorló Ponto-Kaszpikus fajok egyedei kizárólag édesvízi körülmények között is ivaréretté válhatnak.
Az ívás a folyók azon mély, köves, vagy kavicsos aljzatú részein történik, ahol a vízsodrás elég erős a lebegő-anyagok leülepedésének megakadályozásához. Az ikra mérete fajtól függően változó, de átmérője általában 2-4 mm közötti, nagyon ragadós és több „micropyle”-vel (nyílás a termékenyítő spermiumok számára) rendelkezik Az embrionális fejlődés időtartama erősen hőmérsékletfüggő, és néhány tucat órától akár több napig is eltarthat (Detlaf and Ginzburg 1954).
Az embriónális fejlődés hossza az adott faj számára optimális hőmérsékleten – amely leginkább 10 és 20oC közé esik – általában 5-10 napig tart. A különböző fajok embrionális fejlődésének időtartama ugyanazon vízhőmérséklet mellett általában közel hasonló egymáshoz.
A nem-táplálkozó lárvaszakasz a vízhőmérséklettől függően általában 5-15 napig tart. A fototrof lárvák folyamatos, igen gyakori ú.n. „gyertyázó” mozgást végeznek, amely elősegíti a gyors vízáramlású folyókban a minél szélesebb területen történő szétszóródásukat. A külső táplálkozásuk kezdetét a bélcsatornájukból kilökődő melanin-dugó jelzi.
A táplálkozó, aktívan úszó ivadék a tengert a folyó táplálékkészletének bőségétől függően néhány hetes, vagy hónapos életkorban éri el. Az ivadékok sótűrő-képessége gyorsan kialakul; az ion-háztartásért felelős szervek – még a nem vándorló fajok esetében is – már a kelés utáni néhány napban kifejlődnek.
Természetes élőhelyeiken a tokfélék különböző fajai gyakran kereszteződnek egymással. A hibridek ivarszerveinek szövettani vizsgálata szerint a viza, kecsege, sima tok és sőregtok különböző kombinációi termékeny utódokat eredményeznek. A többi faj hibridje általában steril utódokat eredményez. Az elsőként említett négy faj 120 kromoszómával rendelkezik, míg a nem megnevezett fajok többségének kromoszómaszáma 240 körüli.
Néhány gazdaságilag fontos tokfaj leírása
Viza (Huso huso)
Vágótok (Acipenser güldenstaedtii)
Sőregtok (Acipencer stellatus)
Kecsege (Acipenser ruthenus)
Sima tok (Acipenser nudiventris)
Közönséges tok (Acipenser sturio)
Szibériai vagy lénai tok
Lapátorrú tok
Viza (Huso huso)
A viza a legnagyobb édesvízi hal, hossza elérheti a 4-6 métert, testtömege meghaladhatja az 1000 kg-ot, életkora pedig a 100 évet. Élőhelye a Kaszpi-, Fekete- és Azov-tenger, valamint az Adriai-tenger, bár utóbbiból csak néhány példány jelenléte került dokumentálásra. Tipikus vándorló (diadromous) hal. A viza egyike volt a kereskedelmileg legjelentősebb édesvízi halaknak. Hatalmas állományai voltak a Kaszpi-tengeri régióban, de a folyókon épített gátak következtében természetes szaporodási lehetősége a minimumra csökkentek ezen a vízgyűjtő területen. Jelenleg állománypótlása mesterséges szaporításból származó ivadékokkal történik.
Vágótok (Acipenser güeldenstaedtii)
E faj mérete is tekintélyes, a jelenlegi állományokban a kifejlett egyedek maximális testhossza 150-200 cm, testtömege 40-70 kg (korábban 400 cm-es és 300 kg-os példányokat is fogtak), életkoruk akár 50 év is lehet. A halászott halak mérete általában jelentősen kisebb, mindössze 5-25 kg. Nem csak vándorló, de egész életében édesvízben tartózkodó formája is van, ugyanakkor az utóbbinak a Dunában történő előfordulás még nem kellően bizonyított. A tengervízi életszakaszban a faj a sekélyebb part menti részeken tartózkodik, és leginkább a gerinctelenekben (rákok, férgek, puhatestűek) és kisebb bentikus halakban (pl. gébfélék) gazdag félsósvizi területeket kedveli.
Sőregtok (Acipenser stellatus)
A sőregtok teste megnyúltabb és áramvonalasabb a vágótokénál és a vizáénál, és méretei is szerényebbek. Maximális hossza 200 cm és testtömege 80 kg, de a fogott halak általában csak 100-120 cm hosszúak és 6-8 kg tömegűek. A tejesek 5-8, az ikrások 8-12 évesen válnak ivaréretté. A többi tokféléhez hasonlóan ritkán világos színezetű egyedei is előfordulnak.
Kecsege (Acipenser ruthenus)
A kecsege a legkisebb termetű dunai tokféle, amely 100-120 cm testhosszt, 16 kg-ot és 25 éves kort érhet el, azonban a fogott példányok súlya általában csak 0,5-4 kg. A tejesek 4, az ikrások 7 évesen válnak ivaréretté, és 1-3 évente szaporodnak. A faj egész életciklusa során édesvízben tartózkodik, általában a folyók mélyebb szakaszain, köves, sziklás, kavicsos aljzatú területein található. Fő táplálékát minden folyóban a bentikus élőlények (rovarlárvák, férgek, puhatestűek stb.) képezik.
2015-ben az év hala lett Magyarországon a kecsege
Sima tok (Acipenser nudiventris)
A sima tok nagyon ritka fajnak számít a Dunában. A faj alsó ajka vastag és osztatlan, melynek köszönhetően könnyen megkülönböztethető más tokfajoktól. Ugyancsak jellemzője, hogy a vértsorok között hiányzanak az apró, csontos képletek. Európai vizekben 221 cm-es testhosszt, 80 kg-os testtömeget és 36 éves kort érhet el. Vándorló faj, de van nem-vándorló formája is, amely egész életét édesvízben tölti. Ez a forma a Dunában is megtalálható, ahol legfőképpen rovarlárvákkal, puhatestűekkel és rákfélékkel táplálkozik.
Közönséges tok (Acipenser sturio)
A közönséges tok nagytestű vándorló faj, a múltban elérte 5,5-6 m testhosszt és az 1000 kg testtömeget. A tejesek általában kisebbek az ikrásoknál. Valaha minden nagyobb európai folyóban szaporodott. Általában a folyótorkolatok közelében, iszapos területeken tartózkodott. Vízi gerinctelenekkel táplálkozik, de a Fekete-tengerben az idősebb példányok főleg kishalakat zsákmányolnak.
Szibériai, vagy lénai tok (Acipenser baeri)
Hatalmas elterjedési területén több, az adott vízrendszerek szerint elkülönült populációja él. A faj populációi a földrajzi fellelhetőségük szerint nagy változatosságot mutat. A szibériai tok elsősorban bentikus gerinctelenekkel táplálkozik, melyek közül a szúnyoglárvák a legjelentősebbek. A folyók mély részein telelő állományokat gyakran erős halpióca fertőzöttség éri. A halpiócák és a haltetvek a tavakban nevelt állományokat is erősen megfertőzhetik. A szibériai tok az egyik legértékesebb hal Szibériában. A belőle készített termékek változatosak, árulják élve (Kínában 1-2 kg-os súllyal) fagyasztva, filéként és füstölve is. Megtermékenyített ikráját és ivadékait továbbnevelési céllal is forgalmazzák. Ivadékokat természetesvizi telepítésre, akvarisztikai és horgász célokra is termelnek.
Kanalas, vagy lapátorrú tok (Polyodon spathula)
Legnagyobb példányai 67,5 kg-nál is nehezebbek, a 183 cm-es testhosszt is meghaladhatják és több mint 30 évig élhetnek. Az orr kiteheti a testhossz egyharmadát is, gazdagon tartalmaz érző idegsejteket, melyek segítségével a hal megtalálja a táplálkozásául szolgáló planktonikus szervezeteket. Táplálkozása szűrő-típusú. Testén elszórtan csökevényes csontlemezkék találhatóak, bőre a háton és testoldalon szürkés-fekete színű. A kanalas tok Mississippi, Missouri folyamok vízrendszerében honos és teljes életciklusát édesvízben tölti. 21 C fok felett nagyon érzékeny a különböző stressz-tényezőkre. Oxigén-igénye nagy, annak telítettsége nem csökkenhet 30 % alá.
A tokhalak tartása kerti tóban
Egyre több kerti tó tulajdonos keres különféle tokhalakat a kerti tavába vagy bio tavába. Tartásuk nem igényel különösebb odafigyelést, legalábbis nem nagyobbat mint a koik tartása. Bizonyos esetben még hasznot is hozhat a tartásuk. Legtöbb fajtájuk az egész tó területén mozog, beleértve a tó oldalát és az alját is. Egyes tok fajták csak a meder alján mozognak és nagyon ritkán jönnek a felszínre.
Vegyük sorba a Magyaroszágon tartható tok féléket:
A Szibériai vagy Lénai tok a legelterjedtebb fajta a tavasok között. Ő állandóan mozog fel s alá, mindenfelé úszkál, így látványos fajta. A kisebb pédányok egyetlen hátránya, hogy elég könnyen áldozatul esnek a ragadozóknak, például a macskának.
A Kecsege könnyen összetéveszthető a Szibériai tokkal, mivel hasonló az alakja és színezete is. Ő a legtöbb időt a tó fenekén tölti, nem nagyon úszkál a felső régiókban.
Az Albínó kecsege nagyon látványos, hiszen világos fehéres sárgás színe miatt nagyon jól látható a tóban. Ő sem merészkedik fel, alul úszkál.
A különféle hibrid tokok mint például a Zebra tok, Aligátor tok, a Víza és a Vágótok keveréke. Mindegyik fajta nagyon szép fekete alapon fehér mintázatú, különféle fejformákkal és úszó méretekkel.
A Lapátorrú tok vagy más néven Kanalas tok az egyik legérdekesebb tok fajta. Tartható kerti tavakban is, nagyon látványosan táplálkozik. Úszó és süllyedő táppal is kell etetni.
A Lapátorrú tok kivételével mindegyik fajta alsó szájállású, ezért süllyedő táppal kell etetni őket. A tápot kicsit messzebb dobjuk a vízbe a koik etetési zónájától, hogy a tokoknak legyen idejük összeszedni az eleséget. Ez főleg akkor igaz, ha kicsik még a tokok. A nagyobb tokok már megvédik a táplálékot. Ők a lebegő tápot is elcsenik a vízfelszínről, amit igen látványos módon tesznek: fejüket kiemelve kergetik a tápgolyókat addig, amíg a part szélének ütközik és be tudják szippantani!
Nem kell tartani attól hogy más halakban kárt tesznek, nem vadak. Az állandó úszkálásuk előnyt is jelenthet, főként az alsó leeresztővel rendelkező tavaknál, mivel a tokok az úszásuk során állandóan arra sodorják a szilárd üledéket. Állandó úszásban vannk, táplálékot keresve. A tóba helyezés során akár vásárlás vagy takarítás során nagyon érzékenyek a hőingadozásra, a víz klór tartalmára. Ne használjunk klórmeszet ahol tokok vannak a tóban. Az FMC-re is érzékenyebbek mint például a koik.
Védett fajták: Vágótok, Víza, Sőregtok
